|
Farkas László
(Remete)
SZÉKELY NÉP EREDETE – A KRÓNIKÁK TÜKRÉBEN
Székelység = magyar nyelvű és
sajátos magyarság-tudatú népesség, amely a történelem zivataros időszakait átvészelve
hosszú időn át – még idegen környezetben is - képes volt megőrizni sajátos
hagyományait és szokásait, zártságát és elkülönülését, archaikus írását és
hitvilágát.
Vázlatos székely
öntudat és életút
A székelyek önmagukat Attila király
hun birodalmához csatlakozó népnek tekintik. Akik, a hunok nyugati
terjeszkedése során érkeztek a Kárpát-medencébe. Majd az itteni hun uralom
összeomlása után Erdély felé vonultak. Ahol egy részük letelepedett,
megőrizve egységüket az Árpád-népének bevonulásáig, és akikhez békében
csatlakoztak. Ezt követően más csatlakozó népességekkel (kabarokkal,
palócokkal) a Kárpát-medence határvidékén védelmi feladatokat láttak el.
„Az
okleveles emlékek és a földrajzi nevek bizonysága szerint és Árpád-korban az
ország különböző vidékein, elsősorban a gyepűvonalak közelében éltek
székelyek: Baranya, Szerém, Temes, Szabolcs, Abaúj, Gömör,
Bars, Moson, Fejér, Tolna megyékben, valamint nagyobb számmal a morva
határszélen, Pozsony megye hegyentúli részén, Sasvár közelében, ill. Biharban a Körösök vidékén.” (Magyar Néprajzi Lexikon, Akadémiai
Kiadó, Budapest 1977-1982)
XII. században a nyugati
székelység jelentős részben áttelepítésre került a kelet-erdélyi területek határvidékének
őrzésére. A helyben maradó székelység az Oszmán és Habsburg Birodalom közötti
háborúkban részben felőrlődött, részben az Alföld északi-keleti részére
települt. Eközben fokozatosan beolvadva a környezetükben
betelepült-betelepített népességekbe, de nyomokban megőrizve kultúrájukat,
életmódjukat és társadalmi szokásaikat.
Erdélyben a székelység önálló
települési régiót alakított ki (Székelyföld). Megőrizve etnikai öntudatukat,
és kiváltságaikat, nyelvüket és kultúrájukat, ősi hitvilágukat és
szokásaikat, családi kapcsolataikban is elkülönülve az ottani népességektől.
Olyannyira, hogy a XV. századi Erdélyi Fejedelemségben már önálló „rendi
nemzetet” alkottak, elkülönülve az erdélyi magyaroktól és szászoktól. Egészen
a XVIII. századig megőrizve – magyarokétól eltérő – saját nemzettudatukat,
vérség szerinti nemzetségi és ági felosztásukat, származás alapján öröklődő
tisztségeiket. Tovább éltetve a sokuk által felvett unitárius hitet is, amely
leginkább hasonlított a régi (VII-XII. századi dunántúli) lakhelyükön
elterjedt bogumil és paulicius „eretnek” keresztény
irányzathoz.
A XVIII. századi erdélyi
székelység egy része – a Habsburg önkény elleni tiltakozásukat kísérő véres
leszámolástól elmenekülve – Moldvába, majd később részben Bukovinába húzódott.
Kisebb részük a felső Tisza vidékén és a keleti-Kárpátok folyóvölgyeiben
szétszóródott, valamint beolvadt az erdélyi és partiumi magyarságba.
Az erdélyi székelység az
Osztrák-Magyar Monarchiában is igyekezett megőrizni viszonylagos önállóságát
és különállását más erdélyi népességektől (magyaroktól, szászoktól,
románoktól). Ennek tudható, hogy az ottani székelység egy része - tartva a
magyar uralom túlsúlyától, saját nemzeti elkülönülésének és viszonylagos
függetlenségének megőrzése érdekében, fenntartásokkal támogatta Magyarország
és Erdély unióját.
Aggályaik valósnak bizonyultak,
mivel a XIX. században bevezetett egységes vármegyerendszer és polgári
földbirtokviszonyok miatt: az erdélyi székelység ősi-igazgatási rendszere
szétzilálódott, kiváltságaikat és autonómiájukat elvesztették, ősi örökségen
alapuló földtulajdonuk veszélybe került. Helyzetüket nehezítette, hogy a
kiegyezést követően ipari fellendülésből kimaradtak, és a magyar sovinizmus
felerősödésével önálló nemzet helyett: nem magyarként, hanem egyfajta
nemzetiségként kezelték-lekezelték őket (mint a palócokat, felvidéki
szlovákokat és a ruszinokat).
Mindezek már a XIX. század
utolsó harmadától hozzájárultak ahhoz, hogy az erdélyi székelység egy része -
hogy megélhetését biztosíthassa – elvándorolt (Délvidékre, Romániába,
Amerikába). Majd később (a világháborúkat kísérő határmódosulások és
áttelepítések miatt) a Kelet-és Dél-Dunántúlra, és az Alföld középső
Duna-mellékére.
Amikor Székelyföldet véglegesen
Romániához csatolták, kezdetben még rendelkeztek némi autonómiával, de idővel
ezt is elvesztették a román nemzetállami törekvések és intézkedések
eredményeként. Ahogy ez még napjainkban is történik a környező országokban
élő magyar és székely lakossággal. És ami megdöbbentő: kísértetiesen
hasonlóan ahhoz, ahogy ez a XIX. századi Osztrák-Magyar kiegyezést követően a
magyarok bántak saját nemzetiségekkel (nyelvhasználat részleges korlátozása,
anyanyelvű oktatás szűkítése, régióhatárok manipulálása, származás figyelembe
vétele állami munkakörök betöltésekor, stb.).
A székelység – bár saját
nemzeti öntudatát és hagyományait nagyrészt megőrizte – ma is hordozza azt a
közel másfél-ezer éves terhét, hogy csatlakozó népként: soha sem válhatott
önálló nemzetté. Ezért vált politikai törekvések játékszerévé, ezért tették
alkuk áldozatává. Mert az a népesség, amelyik nem rendelkezhet legalább
nyelvi-kulturális és területi-közigazgatási autonómiával, idővel kénytelen
feloldódni a környező népességben. Ahogy a jászok, kunok, palócok is a
magyarságban… a Kárpátokon kívüli ugorok a szlávságban… a Duna-menti bolgárok
az al-dunai szlávságban… vagy, ahogy a vendek, vlahok,
besenyők, kazárok… a környező népességben…
Székelyek
eredettudata
Az a tény, hogy a székelyek
önmagukat Attila-népéből származtatják nemzetüket: nem tekinthető egyszerűen
csak legendának, mítosznak-mondának, népmesei hagyománynak vagy a krónikák
tudatos és célirányos ferdítésének. Ehhez, túlságosan sok az egyezés: a
székely népi mondavilág és hagyomány, valamint a fellelhető ó- és középkori
írásos feljegyzések között.
Ugyanis, ez azt feltételezné,
hogy a V-XIII. századi székelység: megszerezte az akkoriban szinte
elérhetetlen és megfizethetetlen (római, bizánci, arab, szláv, magyar stb.) uralkodói
és egyházi krónikákat. Majd, ezekből kiválasztva a neki tetsző tudósításokat,
megfogalmazott egy őstörténeti mítoszt, amit utána a regösök belesulykoltak a
székely köznép fejébe. Azért, hogy minden székely ezt hirdesse, erre nevelje
utódait… Nonszensz! Korrekt kutató lázálmában se gondolna ilyenre…
Valószínűbb az a feltételezés,
hogy: a korabeli tudósítók „képességük" szerint lejegyezték a helyi
hagyományokat, amit később a krónikások „vonalasan” értelmeztek és a
„megrendelő” (uralkodó) igénye szerint „átkomponáltak”, hogy annak
politikájához illeszkedjék vagy az utólag „igazolja”.
A székelyek eredetére több –
történetében egyező - korabeli tudósítás és krónika utal. Íme, ezek közül a
legfontosabbak, időrendi sorrendben:
Székely-magyarok,
mint Kárpát-medencei őslakosai?
Nagy Lengyel Krónika (készült 1273. körül) így emlékezik meg a
magyarokról:
„Vegierek egy Vrka [Wkra] nevezetű folyóról
kapták nevüket, amely abból a nagy tóból folyik az Északi-tengerhez, amelynél
most Przemyslav város fekszik. Azután,
hogy gótok a szigetekről kijöttek népeket fosztogatni… a vegierek feleségeikkel és gyermekeikkel
visszatértek a pannonok földjére, ahonnan eredtek,
és ott végleg letelepedtek…
Megjegyzés: a régi lengyel-litván krónikákban a Vkra folyó nevét többféleképpen írták: Vkra, Ukra, Ucra,
Uchra. Hasonlóképpen az itt élő népesség nevét is: Vkri, Ukri, Ugri,
illetve Wgri, Wegri.
Könnyű észrevenni, hogy az Ugri és a Wegri = a magyarok különböző szláv nevei.
Királyuk neve Tira, akit a
leírásokban Attilának neveznek, aki Pannoniába jövet elhatározta, hogy állandó
letelepedésre rendezkedik be… ahogy erről Martin [Martinus Polonus]
részletesebben ír «Római krónika»
művében, keveredtek a hunok népével, akik a Szikilia hegyéről
érkeztek Pannoniába, és azt saját uralmuk alá véve, és neveztettek őket a
hunokról [huni] és a Vrka-mentiekről
[vgri] – együtt hungaroknak [hungri].
Megjegyzés: az akkori lengyel-litván földrajzi elnevezések
szerint: Északi-Kárpátok = Szarmata-hegyek, a Keleti-Kárpátok = Szikilia hegye (amelyet az ószláv Nesztror-krónika
Ugor-hegyeknek nevez). A XIII. században íródott Nagy Lengyel Krónika „Szikilia hegye” kifejezése arra utal, hogy akkoriban
Erdély már egyértelműen székely területnek számított.
Sebold
von Pibrach, ismertebb nevén: Mahmud tercümán
(bajor diplomata, I.
Szulejmán szultán tolmácsa) „Tarihi Üngürüsz” című krónikájában (1545-ben) így tudósít a
magyarok első bevonulásáról:
Amikor [a hunok előőrseként az üngürüszök]
abba a tartományba érkeztek [Tiszántúl, Erdély], látták, hogy csodálatosan
bővizű folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az
országnak, és az ő nyelvükön beszélnek…
Megjegyzés: ez egyértelmű utalás arra, hogy a hunok, pontosabban
az előőrsükként bevonuló üngürüszök (ungarusok = magyarok), magyarhoz hasonló nyelvű
lakosságot találtak a Kárpát-medence keleti részén. Ez erősíti azt a finn
kutatói feltételezést, miszerint: Kárpát-medence történelem előtti őslakosai
finnugorok lehettek, akik – a jégkorszakot követően - részben északra
(Balti-tenger irányába) és keletre (Kárpátok és Volga közti területre)
vándoroltak.
Székely-hun
kapcsolat
Herodotosz Halicarnassus (görög történész, író), történeti
gyűjteményében (i.e. 480. körül) ezt írja:
„Attila fiait [Attila halála után]… sürgették, hogy a
népeket egyenlően osszák ki egymás közt, és a harcos királyokat a népeikkel
osszák szét, mint családi birtokot. Végül, megannyi elkeseredett összecsapás
után, váratlanul a gepidák győzedelmeskedtek… Amikor Ellac-ot
megölték, megmaradt testvérei a Pontus-tenger
partvidékére menekültek, amerre a gótok előzőleg éltek… Ernak,
Attila kisebbik fia a követőivel úgy döntött, hogy Kis-Szkítia
[Duna-delta] távolabbi területére költöznek,…
[mások] Dáciába, a Duna-mentére.”
Megjegyzés: ez a tudósítás jól illeszkedik a
székelység hun-eredetének hagyományaihoz.
Procopius Caesarea (bizánci történetíró) a háborúkról írt művében (készült 556.
körül) ezt
írja:
„Régi
időkben bizonyos hunok - akiket kimmereknek neveztek -
lakták azt a földet, [Azovi-tenger és Krím környéke], melyről már írtam.
Saját királyaik voltak. Akkortájt az egyik
királynak két fia volt: egyik neve Utigur, másik
neve Kutrigur. Apjuk halála után megosztották a
hatalmat és az alávetett népeket magukról nevezték el, ahogy még ma is
nevezik egyikeket utiguroknak, a másikakat kutriguroknak.
„Utigurok [Attila halála után] a vezetőikkel együtt úgy
határoztak, hogy visszatérnek hazájukba, és később fogják majd ezt a területet
egyedül meghódítani. Úgy döntöttek, hogy a gótok a torkolat egyik oldalán
maradnak, ahol éppen vannak… továbbiakban az utigurokkal
barátságban és szövetségben élnek, egyenlőként és egyforma jogokkal.”
Megjegyzés:
ez a tudósítás egyidejűleg
utal a székelység hun kapcsolatára és ugor-ungar-magyar
eredetére (utigur = 5 ugor), valamint a
székely-bolgár kapcsolatra (utigur = bolgár
birodalom egyik népessége).
Kézai Simon (magyar krónikaíró, pap, jegyző) „Gesta Hunnorum
et Hungarorum” című krónikája (készült 1283-ban) ezt írja a székelyekről:
„Mivel pedig a józanabb rész Csabával, az idegen nemzet
pedig Aladárral tart vala, azért mind ketten kezdének uralkodni [Attila halála után].
Csaba hadát úgy legyőzik és szétverik, hogy Ethele fiaiból és a húnokból igen kevesen maradnak… Csaba tehát 15 ezer húnnal
Görögországba Honoriushoz futa,
s bár az ott kivánta marasztalni,…
(ott) nem marada, hanem visszatére
Scythiába atyafiaihoz és rokonaihoz.
Maradt volt még a húnokból 3 ezer ember, kik a krimhildi
csatából futással menekűltek, kik is félvén a nyugoti nemzetektől… Árpád idejéig a Sziklamezőn
maradtak… s ott magokat nem húnoknak hanem székelyeknek nevezték.”
Megjegyzés:
ez a tudósítás egyidejűleg
arra utal, hogy az Árpád-féle sokadik honfoglalás idején a Kárpát-medence
leleti részén már székelyek is éltek, akiket a hunok maradékának tekintettek.
Hangsúlyozza, hogy a székelyek = a hunoktól nevükben elkülönültek.
Kálti Márk (magyar krónikaíró, ferences rendi szerzetes, egyházi
tisztségviselő) a „Chronicon pictum”
elnevezésű krónikájában (készült 1360. körül) ezt írja a „honfoglalásokról”:
„A hunok bölcsebbik része Csabához húzott, Detre pedig, valamint
az idegen népek kisszámú hunnal, Aladár-hoz; így mindketten
uralomra léptek.
Attila halála után tehát fiai és a hunok egymást öldösték le…
alig 15 ezren maradtak meg Csaba emberei közül; …
Csaba 13 évig maradt Honoriusnál Görögországban, s
a Scythiába való visszatérése… egy évig tartott.
Hunok közül vagy 3 ezer
férfi maradt életben… s mert féltek a nyugati népek váratlan támadásától, … bevonultak Erdeelewbe [Erdőelvéve, Erdélybe]. De nem magyaroknak, hanem… székelyeknek hívták
magukat.”
Megjegyzés:
ez a tudósítás is arra
utal, hogy az Árpád-féle sokadik honfoglalás idején a Kárpát-medence leleti részén
már székelyek is éltek, akiket a hunok maradékának tekintettek.
Kihangsúlyozza, hogy a székelyek = magyarnak tartva magukat székely néven
elkülönülnek.
Antonio Bonfini (itáliai költő, történetíró) „Rerum
Hungaricum Decades” című krónikájában így ír
(1497-ben):
„Mindazáltal fiai, Csaba és Aladár, vagy – mint mások
mondják – Ernák és Durik, a többi fejedelemmel
együtt gondoskodnak [Attila] temetéséről.
Attila halála után meghasonlás támadván…[Durik] kénytelen a hunokkal együtt Szkítiába visszahúzódni.
Ernák … Kis-Szkítia külső szélén
választott székhelyet. Rokonai … a part menti Dáciát
szerezték meg, a hunok egy része Macedóniába és Görögországba távozott…
Aladár és a germánok egypár hunnal meg Attila seregének
némi maradványaival megmaradtak Pannóniában… a hunok nem űzettek ki teljesen
Pannóniákból… hanem eltávoztak Dácia távolabbi részére, amelyet Erdélynek
nevezünk.”
Megjegyzés:
ez a tudósítás is arra
utal, hogy az Árpád idejében a Kárpát-medence leleti részén székelyek is
éltek, akiket a hunok maradékának tekintettek.
Sebold von Pibrach, ismertebb nevén: Mahmud tercümán
(bajor diplomata, I.
Szulejmán szultán tolmácsa) „Tarihi Üngürüsz” című krónikájában (1545-ben) így ír
hun-magyarok részleked kivonulásáról:
„Amikor [Attila] a király eltávozott ebből a világból,
Kaba és Aladorinusz nevű fiai a szultanátus miatt
azonnal ellenségekké és ellenfelekké váltak… [az üngürüszök]
Kabát ismerték el uruknak...
Aladorinuszhoz pedig… az összes nimcse
[német, germán] bég és nép hozzája pártolt. Végül a nimcse
sereg győzött, és Kaba serege legyőzetve futásnak eredt.
A Rúm [Bizánci] tartományban 13
évig éltek… Végül is Szidijja tartományához közel
eső helyre érve megtelepedtek. … Mivel Kaba vereséget szenvedett és
elmenekült, Pannonija tartománya a nimcse pártiaké
lett. … Mivel a trón és a korona Aladorinuszt
illette volna… ezért őt [kárpótlásul] Erdel
tartománya bánjává nevezték ki. Abban az időben, az ő népét szikulinak hívták.”
Megjegyzés:
ez a tudósítás is azt erősíti,
hogy a hunok kivonulása után: székelyek telepedtek le a Kárpát-medence keleti
részén. Egyúttal arra is utal, hogy a székelyek = üngürüszök
(ungarusok, magyarok, akiket más népek székelyeknek
neveztek.
Madzsar Tahiri című
török történeti adatgyűjtemény (1740-ben) így ír a magyarok királyáról:
„[Attila] Két fia, Csaba és Aladár között a
királyság öröklése miatt viszály támadt, és a madzsar nép két pártra szakadt… A két királyfi pártja között végül is
harcra került a sor.
A madzsar nép többsége elpusztult… Csaba királyfi seregéből az öldöklés után mintegy 15 ezer madzsar maradt, akik elhagyták Madzsarisztánt,
és visszatértek ősi hazájukba, a Nagy Sztyeppre.
Aladár királyfi pedig a csatában elesett, seregének
maradványai, az öldöklés után mintegy 3 ezer madzsar… Erdel országának egy részébe húzódott, és letelepedett.
Azután a madzsar nevüket is megváltoztatták, és a szekel nevet vették fel.”
Megjegyzés:
ez a tudósítás arra utal, hogy
a hunok kivonulása után: székelyek telepedtek le a Kárpát-medence keleti
részén. Valamint, hogy akkoriban a székelyeket egyértelműen magyaroknak
tartották.
Székely
és bolgár-avar kapcsolat
Procopius Caesarea (bizánci történetíró) a háborúkról írt művében (készült 556.
körül) ezt
írja:
„Régi
időkben bizonyos hunok - akiket kimmereknek neveztek -
lakták azt a földet, [Azovi-tenger és Krím környéke], melyről már írtam.
Saját királyaik voltak. Akkortájt az egyik
királynak két fia volt: egyik neve Utigur, másik
neve Kutrigur. Apjuk halála után megosztották a
hatalmat és az alávetett népeket magukról nevezték el, ahogy még ma is
nevezik egyikeket utiguroknak, a másikakat kutriguroknak.
Kutrigurok a mocsár [Duna-delta] nyugati oldalán maradtak… utigurok egyedül hódították meg a területet… Bár minden évben
kapnak a császártól drága ajándékot, átkeltek az Ister-folyón
[a Dunán]… tartományokat támadva zaklatták a rómaiak ellenfeleit és
szövetségeseit.”
Megjegyzés:
ez a tudósítás arra utal,
hogy az utigurok története = megegyezik a székely
hagyományokkal. Valamit arra, hogy a székelyek = a Meótis
környéki kimmerek (pre-szíkták)
leszármazottai lehetnek. Akiknek egy része az i.e. V. század környékén a
szkíták elől menekült a Kárpát-medencébe, míg a helyben maradok először a
hunokkal, majd később a bolgárokkal vonultak erre a területre. A székely-utigur rokonságrot az
előbb már értelmezett „procopiusi” idézet
magyarázata igazolta.
„Hitvalló” Theophanes
(bizánci szerzetes krónikás) „Chronographia” című gyűjteményében (816.) írja:
Kuvrat halála után: "öt fia osztozkodásba fogva elvált egymástól, ki-ki a saját hatalma
alatt álló néppel. (...) Kotragos, átkelve a Tanais folyón, az első testvérével szemben lakott. A
negyedik és az ötödik átkelt az Istros vagy más
néven a Duna folyón; az előbbi az Avarországhoz
tartozó Pannóniában az avarok kagánjának az
alattvalója lett s ott maradt a maga hadával."
„… egyik [bolgár nép] alárendelte magát … az
avarok kagánjának az Avar Pannoniában…”
Megjegyzés: előbbiek szellemében ez a tudósítás is a
bolgár kapcsolatra és a dunántúli avarokhoz történő csatlakozásra utal. E
népet nevezik a későbbi nyugati krónikák: avarokhoz csatlakozó hunoknak
(megkülönböztetve a bolgároktól), hunni-nak, iugoro-nak (jugornak, ugornak),
majd ungar-nak.
Frank
Királyok Évkönyve „Annales Regni Francorum” (823-ig) így ír az Kárpát-medencei
hun-székelyekről:
„Kis idő múlva a kagán, hunok uralkodója,
népének kényszerítésére eljött a császárhoz, kérve, hogy adjon neki helyet
letelepedésre Sabaria és Carnuntum
között, mivel a szlávok gyűlölködése miatt nem
tudott meglenni a régi lakóhelyén. … A császár nagylelkűen meghallgatta
kérésüket, és elrendelte, hogy ősi szokásaik szerint a kagán
rendelkezhessen saját királyságában a felsőbb hatalommal. Ugyanebben az évben
elküldte hadseregét Károly fiával a szlávok
földjére…”
Megjegyzés: ez a tudósítás jól igazolja azt a tényt,
hogy a székelyek egy része az Őrvidékre települt, ahol egészen a XII.
századig (erdélyi áttelepítésükig) határvédelmi feladatot láttak el.
Abu-Ali-Ahmed Ben Omar Ibn-Dasta (szaszanida vezér) így ír (913. körül) művében:
„A bolgároknak három csoportja van: első
csoport az úgynevezett Bersula (berszil,
volgai bolgár), a másik Esegel (székely?), és a
harmadik Bulgaria (dunai bolgárok); életmód
tekintetében mind a hárman egyazon szinten állnak.”
Megjegyzés: ez a tudósítás arra utal, hogy a
székelység egy része a bolgár „érdekszférába” tartozhatott, akik akkoriban a Meotis környékén éltek (szavárd-magyarok?).
Nyesztornak tulajdonított (1118. körüli) kijevi „Elmúlt idők krónika” így tudósít:
„Amikor is a szláv nép, ahogy említettük,
a Dunánál élt, szkíták jöttek, a kazártól, vagyis bolgárok, és Duna mentén
megállapodtak, és a szlávok földjén betelepülők lettek.
Azután jöttek a fehér ugorok és
elfoglalták a Szláv-földet. Ezek az ugorok Herakliosz
császár idejében jelentek meg [610 körül], és háborúztak Hurszau
perzsa [szaszánida] királlyal. Akkoriban éltek az avarok is… nagytermetűek és
büszke szelleműek voltak, de Isten elpusztította őket, meghaltak mind, egy avar sem maradt.”
Megjegyzés: ez a tudósítás jól illeszkedik a nyugati
krónikák feljegyzéseihez, miszerint: a Kárpát-medencébe bevonult avarokat egy
ugor (iugor) népesség követte, akiket hunoknak is
neveztek, és akik később az „avariai” bolgárokat
legyőzték és elűzték, és az avaroktól részben elkülönültek.
Székely-magyar
kapcsolat
Abu-Ali-Ahmed Ben Omar Ibn-Dasta (szaszanida vezér) így ír (913. körül) művében így tudósít:
„A besenyők és a bolgár .szg(k).l.k [eszkil, eszekil?] földje között
terül a madzsarok első határa.”
Megjegyzés: ez a tudósítás – valójában – egy IX.
századi leírás átvétele. Arra utal, hogy az Árpád-féle sokadik honfoglalás
idejét megelőzően a székelyek = Etelköztől (Duna vonalától) nyugatra éltek.
Anonymus (magyar királyi jegyző, krónikás) „Gesta Hungarorum”
című krónikájában (1200. körül) így ír az Árpád bejövetelekor hozzájuk
csatlakozó székelységről:
Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak,
Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe
jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót
ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban
a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak. A Körös folyón a Szarvas-halomnál
átúsztattak s onnan továbblovagolva a Tekerő vize mellett ütöttek tábort.
Megjegyzés: ez a tudósítás egyértelmű utalás arra,
hogy az Árpád-féle sokadik honfoglalásakor a székelyek már a
Kárpát-medencében éltek, és csatlakoztak az akkor bevonuló törzsekhez.
Kézai Simon (magyar krónikaíró, pap, jegyző) „Gesta Hunnorum
et Hungarorum” címen ismert krónikája (készült 1283-ban) ezt írja a magyarok bejöveteleiről:
„Ezen székelyek ugyanis a húnok
maradványai, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor
visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia
határszélein eléjök menének
s Pannoniát együtt meghódítván abba részt nyertek, de nem a pannoniai síkon, hanem az oláhokkal [hegyi pásztorokkal,
nem románokkal] együtt a határszéli hegyek közt kaptak osztályrészt. A honnan
az oláhokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják.”
Megjegyzés: utalás arra, hogy az Árpád-féle sokadik
honfoglalásakor a Kárpát-medencében már székelyek éltek, és csatlakoztak az
akkor bevonuló törzsekhez. A sajátos rovásírásuk megemlítése jól kifejezi a
zártságuk megőrzését (rovásírásukról bővebben a régebbi Aranyszarvas
füzetekben).
Kálti Márk (magyar krónikaíró, ferences rendi szerzetes, egyházi
tisztségviselő) a „Chronicon pictum” elnevezésű krónikájában (készült
1360. körül) ezt írja a
„honfoglalásokról”:
„Amikor tehát megtudták [a székelyek], hogy a magyarok ismét visszatérnek Pannoniába, Rutheniába elébük siettek, és együtt hódították meg a pannoniai térséget. Ennek meghódítása után azonos jogon
kaptak részt belőle, de a magyarok kívánságára
nem a pannon síkságon, hanem a határ menti hegyvidéken a vlachokkal
együtt kapták meg a részüket.
Megjegyzés: ez a tudósítás is a székelyek X. századi
kelet-Kárpátoki jelenlétére utal. Azt is magyarázzák, hogy a székelység
miként vett részt Pannonia ismételt elfoglalásában, miként telepedhettek meg
(újra?) Felvidékek és a nyugati határvidéken.
Thuróczi János (királyi ítélőmester, történetíró)
a „Chronica Hungarorum” című művében (1488.-ban)
ezt írja:
"a mi
időnkben nem is kételkedik senki benne, hogy a székelyek
azoknak a hunoknak a maradékai, akik először jöttek be Pannóniába, és mert az
ő népük, úgy látszik, nem keveredett azóta sem
idegen vérrel, erkölcseikben is szigorúbbak, a földek felosztásában is
különböznek a többi magyartól. Ők még nem felejtették el a szkíta betűket, és
ezeket nem is tintával vetik papirosra, hanem botokra vésik be ügyesen, rovás
módjára".
Megjegyzés:
ez a tudósítás egyértelműen
utal a székelyek hunokhoz fűződő viszonyához, és a hunok kivonulása utáni
itt-maradásukra (lásd: Procopius, és a nyugati
krónikák).
Antonio Bonfini (itáliai költő, történetíró) „Rerum
Hungaricum Decades” című majd krónikájában – eltérő
így ír (1497-ben) a magyarok újabb bejöveteléről:
„Azt
mondják, hogy sok székely… elébük sietett a roxolánokhoz és a hamaxobiusokhoz,
akiket most ruténoknak és russzoknak nevezünk. … A
hosszú úttól elfáradva [a magyarok] megálltak az Amadocus-
és Peucinus-hegység alatt… három hónapig gyötrődtek
a hegyek leküzdésével, és az istenség útmutatását követve benyomultak a
Magyarország határán fekvő Erdélybe. Ez ugyan a basternáknak,
peucinoknak, fehér kunoknak, besenyőknek nem
tetszett, de a magyarok behatolását nem tudták
megakadályozni. … A magyarok elfoglalják
szinte az egész Pannóniát, és berendezkednek új helyeiken, lecsendesítik a
vidéket, majd mindenfelől ellenség által bekerítve azon igyekeznek, hogy a
szomszédok támadásait megfékezzék.”
Megjegyzés: ez a tudósítás is a székelyek X. századi
kelet-Kárpátoki jelenlétére utal. Fontos észrevétel, hogy a krónika XV.
századi megírásakor a magyarokat és székelyeket (nyelvi hasonlóságuk
ellenére) különböző népességeknek tekintették.
Sebold von Pibrach, ismertebb
nevén: Mahmud tercümán
(bajor diplomata, I.
Szulejmán szultán tolmácsa) „Tarihi Üngürüsz” című krónikájában (1545-ben) ezt írja:
… A
krónikások elbeszélése szerint [Árpádék] azzal a feltétellel vonultak az országon
keresztül, hogy egyetlen embernek sem okoznak kárt vagy veszteséget. Ezzel az
ígérettel Árpád fővezér egy nap onnan [a halálról] elvonult, és épségben,
rendben átvonult a kán tartományán… Amikor Árpád szerdár
és a többi kapudán Erdelt elfoglalták, ott hosszú ideig éltek és
uralkodtak. Közben Üngürüsz tartományát alaposan szemmel tartották, minden állapotát és
tulajdonságát kifürkészték.
… Mint ahogy már elbeszéltük, Erdelben volt egy törzs, mely szikuli néven volt ismeretes.”
Megjegyzés: ez a tudósítás is a székelyek X. századi
kelet-Kárpátoki jelenlétére utal.
Az
idézett korabeli krónikák és tudósítások egyértelműen igazolják a székelyek
hun-magyar származás- és rokonságtudatának megalapozottságát. Egyúttal, kategorikusan
cáfolják a „székelyek = elmagyarosodott románok” politikai érdekeken alapuló
a „feltételezést”.
Következtetések
A
krónika- és tudósítás-idézetek alapján feltételezhető, hogy a székelység több
(ougor-magyar nyelvű) népcsoportból kialakult olyan
katonai-helyőrségi szerveződés, akik - a Kárpát-medencét uraló mindenkori
hatalom alárendeltségében – elsősorban határvédelmi, előőrsi és utóvéd
feladatokat láttak el. Cserébe viszonylagos önállósággal és kiváltságokkal.
Székely név
eredete
A székelyek
= önmagukat székelynek tekintették, és magyar nyelvük ellenére magukat
etnikailag megkülönböztették még az erdélyi magyaroktól is (hasonlóan, ahogy
a német nyelvű svájci és osztrák is megkülönbözteti magát a némettől). Erre
utalnak az Erdélyi Fejedelemség idején készült legfontosabb országgyűlési
okiratok, amelyek következetesen három (magyar, székely, szász) nemzet
egyetértésére hivatkoznak.
Mivelhogy
a székelység csatlakozó-kiváltságos népességként önmagát megkülönböztette (ahogy
őt is megkülönböztették), viszonylagos önállóságának keretei között hosszú
ideig megőrizhette sajátos szokásain alapuló társadalmi és jogrendjét (vérségen
alapuló szerveződését. Úgymint: nemek és ágak szerinti besorolásukat, széki
és őrségi jogi-katonai szerveződésüket, vérségen alapuló tisztségeiket és
jogi kiváltságaikat, földkiosztási és nemzetségükön belüli házasodási
szokásaikat.
Egyik feltételezés szerint: a „székely” elnevezés = a
korabeli tudósítások .sg.l (arab), .sk.l (iráni), sekler (lengyel), szikil (ószláv), szekul (latin) módon írt „bolgár” népcsoport nevéből ered. Ezt
erősíti az a tény, hogy a Nagy Lengyel Krónika az erdélyi havasokat = Sikilia hegyeként említi.
Másik
feltételezés szerint: a „székely” elnevezés a határvédelmi népességek =
másoktól elkülönülő a „szék” szerinti saját közigazgatási és helyőrség-szerveződésére
utal. Amely elnevezést a krónikaírók átvettek. Erre utalnak egyes magyar
krónikák, miszerint: maguk vették fel a székely nevet. Ezt igazolják a
„székely, szélhely, szék” szóból eredeztethető korabeli székely település- és
helynevek (sekul, secul, secui, sicul, sekler), amelyek körbeöleli a mai Magyarországot,
és amelyeket a később oda települt népességek is átvettek. Vagyis a székelyek
előbb voltak ott, mint a most arrafelé élő más nyelvű népesség…
A második feltételezést erősíti, hogy a Kárpátoktól
keletebbre elszármazott székelyek magukat csángóknak nevezik. A csángó
elnevezés is a székelység ősi hadi szerveződésére utal. A székely = az, aki a
védelmi központ környékén él, ahhoz tartozik. A csángó = az, aki a védelmi
gyepűterületen (határvidéken), mintegy jelző (csengető, bejáró) előőrsként. Akik
feladata: a határt megközelítő ellenség jelzése és a „szék, székhely”
(főerők) értesítése, valamint az ellenség akadályozása a „széki” főerők
megérkezéséig. Vagyis, a székely határőrség első védelmi vonala...
Székelyek
nyelve
A székelyek = magyar nyelven beszélnek, annak
archaikusabb és sajátos keleti nyelvjárású változatában, arányaiban kevés idegen
jövevényszavakkal. Vagyis, nem „elmagyarosodott helyi népesség”, hanem
magyarságtudatukat hosszú ideig megőrző-elkülönülő, önálló népcsoport. Erre
utal, hogy a székely nyelvváltozatban viszonylag a kevesebb jövevényszó
(török, szláv, bolgár, román, stb.), ami következetes bezárkózottságukra
utal. Hagyományaik, szokásaik, népköltészetük és művészetük is egyértelműen
magyar rokonságra utalnak. Vagyis, egy olyan népességre, aki a magyarságon
belül elkülönült (elkülönülésre kényszerült), megőrizve ősi szokásait,
viselkedését. A székely rovásírást már részletesen kitárgyaltuk a korábbi
Aranyszarvas füzetekben.
Folytatás a következő füzetben…
|
