Aranyszarvas Füzetek SZÉKELY-MAGYAR ROVÁSIRÁSRÓL… Témakör: Rovásírás

15. szám 2010. év

<<<	vissza a főoldalra

Figyelem!

Az itt közzétett dokumentumok elektronikus formában szabadon másolhatók, terjeszthetők, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használhatók.

Minden más terjesztési/felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni!

Ezt a copyright szöveget a terjesztett dokumentumban mindig fel kell tüntetni!

Farkas László (Remete)

Székely-magyar rovásírás: 1. rész

SZÉKELY-MAGYAR ROVÁSIRÁSRÓL…

Elméletek, kutatások, eredmények, következtetések…

Rovásírás eredete, hasonlóságok és rokonságok.

s

BEVEZETÉS

Ez a Kárpát-medencei rovásírás sajátosan eltér a környező népességek ókori és középkori írásmódjától. Egyedisége annyira meglepő, hogy lehetőséget nyújt számos tudományos elmélet kigondolásához. Ezért, időnként tetten érhető a tények „félremagyarázása”, látványos elmélethez hiányzó bizonyítékok „kreálása” is. Például: ősi források sajátos értelmezése; egymáshoz nem kapcsolódó információk összefűzése; csak néhányak által „látott” és titokzatos módon elveszett ősi forrásra hivatkozás; tényalapot és bizonyítékot nélkülöző „kinyilatkozások”.

Holott, a tények megfelelő értelmezésével a feltárt valóság még érdekesebb és meglepőbb lehet…

Források a kárpát-medencei rovásírásról

Menander protektor (VI. század végén, a türk kagán és a bizánci császár közötti tárgyalásokról) így ír: „Justinianus császár uralkodásának negyedik évének kezdetén türk követség érkezett Bizáncba…

Mikor a császár tolmács segítségével elolvasta a levelet, amely szkíta-módon volt írva, nyájasan fogadta a követséget, és kérdéseket tett fel a türkök országáról és kormányzásáról… .”

Megjegyzés:

A görög tudósításokban (lásd: Hérodotosz) a szkíta megnevezés nem egy konkrét népet, hanem a Fekete-tenger északi partvidékén élő sztyeppei népeket jelölte (gyűjtőfogalomként). Akik egymással viszonylagos szövetségben éltek. Vagyis, a szövetséget irányító népesség nevét kivetítették annak alárendelt népességeire, valamint az általuk uralt területekre is. Mint a türkök megnevezésénél is: a Dontól keleti sztyeppei népességre. Példák:

- „… szkíták jöttek, a kazártól, úgynevezett bolgárok, és Duna mentén megállapodtak” (Nyesztor, 1118. körül);

- „… Szkítia északi széléről… jöttek… az ugorok, akiket később hunoknak és ungaroknak neveztek (Miechowita, 1521.).

Az akkori időben gyakorlat volt, hogy a diplomáciai levelezésben az „éppen esedékes birodalmi” szövetség által elfogadott jelkészlettel, de az adott nép nyelvén írtak. Ezért, a szkíta-írásmód kifejezés – ahogy ezt több forrás is alátámasztja – gyakran nem az írott nyelvre, hanem a hivatalos betűjelekre utal. Mint ahogy a római birodalom több népessége is átvette a latin írásmódot. Sőt, a közelmúltban is találkozhattunk hasonló esetekkel (például Szovjetunióban), amikor az alárendelt népek – saját hagyományos ábécéjük ellenére – hivatalosan cirill betűs átírásokat használtak. Ezért, kérdésesek lehetnek az olyan azonosítások és „rokonság-feltételezések”, amelyek a hangtani azonosság nélkül csak a betűk hasonlóságára koncentrálnak.

Sok olyan irat fennmaradt, amely ezt igazolja. Például türk nyelvű feliratok: ótürk írásjelekkel, arab írással, vagy ujgur betűkkel. Íme:

- „Berdilek kán velencei kereskedőknek kiadott türk nyelvű parancsában, amely az ujgur ábécé betűivel íródott…” (Kutlug-Timur velencei kereskedőknek kiadott okirata, 1358.) [1];

- „A krími kán levele türk nyelven, arab betűkkel íródott, de a dátumozása teljesen arab…” (Ramadan kán levele a velencei dózséhez, 1356.) [2].

A közelmúltban is találkozhattunk hasonló esetekkel. Például a kirgizeknél, akik kezdetben saját betűiket, később ujgur és ótürk betűket is, majd oszmán birodalmi nyomásra az arab ábécét használták. Angol hatásra 1928-40 között a latin betűs írás vált hivatalossá. Majd - a szovjet területeken élők - a cirill betűs írásra tértek át, míg a máshol élők kínai vagy perzsa-arab betűket használták [3].

Kézai Simon („Gesta Hunnorum et Hungarorum” 1283. közül) ekképp tudósít:

„Maradt volt még a hunokból háromezer ember, kik… Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak s ott magokat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték. Ezen székelyek ugyanis a hunok maradványai… nem a pannóniai síkon, hanem az oláhokkal (hegyi pásztorokkal) együtt a határszéli hegyek közt kaptak osztályrészt. A honnan az oláhokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják (velük egyforma betűket használnak)”

Megjegyzés:

A középkorban a hunok megnevezés: szintén gyűjtőfogalommá vált. Ez alatt, a korabeli hun birodalom területén élő népességeket foglalta magába. Íme, néhány példa:

- „bizonyos hunok, akiket kimmereknek neveztek” (Procopius Caesarea, 556. körül);

- „hun népek érkeztek, úgynevezett avarok.” (Ioannes Malalas, 563. körül);

- „avarok vagy hunok” (Fredegar krónika, 641. körül), (Einhard, 814. körül);

- „hunok, úgynevezett szavirok” („Hitvalló” Theophanes, 816. körül);

- „nyugati hunok, akiket neveznek avaroknak a bulgárokkal” („Hitvalló” Theophanes, 816. körül);

- „hunok, akiket később magyaroknak neveztek” („Rubruki” Wilhelmus, 1255. körül).

Kálti Márk („Chronicon pictum”, 1360. körül) így ír: „A hunok közül még vagy háromezer férfi maradt életben…

…bevonultak Erdeelewbe.

A vlachokkal elvegyültek, és úgy mondják, ezért használják azok írásjeleit (egyforma írásjeleket).”

Megjegyzés:

A székely-magyar rovásírás nem lehetett a vlachok (arománok, oláhok) írása, ugyanis:

- ez az írás a középkori magyarországi és erdélyi területeken volt használatos;

- nem ismertek vlach nyelven írt (bizonyító értékű) rovásírásos szövegek;

- olyan betűket is tartalmaz, amelyekre nincs megfelelő a régi és új román ábécékben;

- olyan hangokat is megjelenít, amelyek a vlach, aromán és román nyelvben hiányoznak (ö, ü, ly, ty);

Ezért, még a mérvadó román kutatók sem tekintik (dákoromán elmélet ellenére) vlach betűírásnak;

Mátyás király (1478. évi V. törvénycikkében) így rendelkezik:

„… a falusbirák minden megyében kötelesek a rovásnyeleket három egész évről egy e célra elrendelendő törvényszékre elhozni és eskü alatt s lajstromban is a megye elé terjeszteni, a megye pedig tartozik azokat a király úr számára híven összeírni.”

Megjegyzés: E rendelkezés arra utal, hogy a XV. században a rovásírás még országosan ismert és hivatalos használatban volt.

Turóczi János („Chronica Hungarorum” című krónikájában, 1488.-ban) így ír:

„… mi időnkben is e nemzet egy része mely az ország erdélyi határain lakik, bizonyos jeleket ró fára s az efféle írásmóddal betűk gyanánt él.” S ugyancsak Ő: „Ezek a székelyek, kik scythiai betűket még el nem felejtették, azokat nem tinta és papiros segítségével, hanem pálcákra metszés mesterségével, rovás módjára használják.”

Antonio Bonfini („Rerum Hungaricum Decades” című krónikában, 1497-ben) ezt írja: „Mint a mi időnkben látjuk, a hunok nem űzettek ki teljesen a Pannóniákból… hanem eltávoztak Dácia távolabbi részére, amelyet Erdélynek nevezünk… magukat székelynek nevezték el… Szkíta betűik vannak, amelyeket nem papírra írnak, hanem rövid pálcikába rónak, és kevés jellel sok gondolatot fejeznek ki.”

Székely István /benczédi/ („Chronica ez Vilagnac Yeles dolgairól” című művében, 1558-ban) így ír: „…"a székelyek hunniabeli módra székely betűkkel élnek mind e napiglan."

Telegdi János („Rudimenta” című művében, 1598.) ekként magyarázza művét: „Hun betűkről, melyeket közönségesen székely betűknek neveztetnek”.

Megjegyzés:

A krónikaírók a székely-magyar rovásokat azért nevezhették szkíta-hun betűknek, mert akkoriban azokat a Kárpát-medencén kívül sehol sem alkalmaztak, más népek írásaival nem mutattak egyezést. Ugyanakkor hasonlítottak az akkor még „szkíta területeknek” nevezett vidékeken fellelhető rúnaszerű jelekhez.

Rovás-zavarok, zavaros rovások…

Időnként tetten érhető a tények „laza értelmezése”, „félremagyarázása”, látványos elmélethez hiányzó bizonyítékok „kreálása”. Egyre gyakoribb a csak néhányak által „látott” és titokzatos módon elveszett ősi forrásra hivatkozás, valamint a tényalapot és bizonyítékot nélkülöző „kinyilatkozás”. Amelyek idővel „mítoszok és valóságképzetek” szintjére erősödve befolyásolhatják a közhiedelmet. Íme, néhány példa:

Szent Istvánnak tulajdonított törvényi rendelkezés szerint: "A régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra való pogány írás megszüntetődjék és helyébe latin betűk használtassanak… A beadott iratok és vésetek tűzzel-vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, vissza-vágyódás megszüntetődjék".

Megjegyzés:

Ez az idézet Kiszely István „A magyar nép őstörténete” című munkájában olvasható [4] , amelyet gyakran idéznek. Ugyanakkor, Szent István fennmaradt törvényei [5] ilyen rendelkezést (vagy hasonló utalás) nem tartalmaznak. Logikailag is elképzelhetetlen egy olyan (a lakosság döntő többsége számára) írásmódra történő erőszakos átállás, amely az akkori közigazgatás szétesését eredményezte volna. Nem hihető, mert a későbbi krónikák sem „tiltott” írásként emlékeznek meg róla, sőt IV. évszázaddal későbbi törvény előírta a rovásnyelek szerinti adatszolgáltatást.

Több „szakirodalom” arról turdósít, hogy:

„Lubbock angol régész - Róma közelében (Campagna-mezőn) - 3000 éves feliratos bronz baltatokot talált, és rajzolt le „Prehistoric Times” című könyvében (1865-ben)… A baltatok rovásfeliratát Debreczenyi Miklósnak sikerült elsőként megfejteni, 1914-ben… Ez a lelet megsemmisült a római jezsuiták múzeumának 1945-ös bombázásakor. …”

Megjegyzés:

Elgondolkodtató, hogy Sir J. Lubboch [6] „Pre-Historic times (1865.)” művében közzétett baltatok-rajzokon nincs felirat. A hivatkozott római jezsuiták múzeumáról sincs adat. Valamint, azt 1945-ben nem is bombázhatták volna, mert Róma már 1944-ben már felszabadult. A baltatokról keringő rajz is lényegesen eltér Lubbock könyvében közzétett rajzok minőségétől és stílusjegyeitől. Az is zavarba ejtő, hogy e leleltről nincsenek külföldi tudósítások (csak idegen nyelvre lefordított-átvett hazai közlemények).

Gyakran idézett hivatkozás: a pálos-rovásírás különlegesen sok emléke maradt meg Dél-Amerikában. …. Ezek a pálos szerzetesek gyakran barlangokban laktak ott is (hasonlóan a Pilis hegységbeli lakhelyeikhez), s a barlangok falán nagyon sok magyar nyelvű, balról-jobbra haladó felirat maradt meg. De levelezéseikben, térképek feliratozásánál szintén használták a pálos-rovásírást.

Megjegyzés:

Tény, hogy Zakarjás János felvidékről származó dél-amerikai jezsuita misszionárius, a XVIII. század közepén írt dél-amerikai – latin nyelvű - úti leveleibe egyes szavakat magyarul, míg némelyeket latin nyelven, de rovásírással jegyzett le. Arról nincs bizonyító értékű adat, hogy arrafelé „a barlangok falán nagyon sok magyar nyelvű” rovást találtak volna.

Jó ideje kering az interneten, hogy: a kijevi régészeti feltárások [8] során a Magyar-hegyen találtak 9000 darab rovásírásos pergamenpapírt tökéletes állapotban… Armatov akadémikus kutató régész az egészet elküldte a Magyar Tudományos Akadémiának… Őt Szibériába száműzték, és az összes pergament eltűnt.

Megjegyzés:

Nincs adat arról, hogy a kijevi Magyar-hegyen rovásírásos szöveget találtak (csak néhány ezüst dirhamot és csontokat). Armatov nevű régész akadémikusról adat nem lelhető fel. Tény, hogy egy Artamonov. M.I. (1898-1972) nevű régész-történész [9] feltárásokat végzett a Don-Volga környéki szkíta-kazár területeken. Erről több könyve is megjelent. Nem volt szibériai száműzetésben, hanem megbecsült és sokszor kitüntetett tudósként magas beosztásokat töltött be, Leningrádban. És egy apróság: őseink nem pergamenre róttak…

Hasonlóan „ felkapott hír” [8] [10], hogy: valaki a ’60-as (más változat szerint az ’50-es) években… a Kijevi Nemzeti Múzeumban… lázott és lejegyzett egy rovásos feliratot… az ott kiállított hun szíjvégről… a „hun Miatyánk” van lejegyezve… amely megfejtésére magyar rovásírás szakértő-nyelvészt kértek fel. … ez a szöveg a „hun Miatyánk”… amit eltitkoltak a közvélemény előtt… de aki azt ott látta és lejegyezte… és bár a lejegyzett rovásmásolatot nem kapta vissza… külföldre disszidálva is megőrizte ezt a fordítást… amit 2004-ben hazaküldött… és amely imát sokan hitelesnek hirdetnek…

Megjegyzés:

Nem található adat ’60-as évekbeli Kijevi Nemzeti Múzeumról, sem ilyen feliratú ottani szíjvégről. De a lejegyzett rovásokról és annak hazai (Nemzeti Múzeumi) lefordításától sem. Az eset tipikus példája a „valaki látta, de eltitkolják”, „valaki felfedezte, de elássák” című történeteknek.

Elhanyagolt források

A magyar rováselemző tanulmányok döntő többsége a ’80-as évekig rendelkezésre álló forrásokra hagyatkoznak, azokból próbálják „levezetni” a székely-magyar rovásírás eredetét. Így ezeknél érezhető az a törekvés, hogy a „kárpátiai” rovásjeleket – az akkor már eléggé ismert – közel-keleti (egyiptomi, föniciai, asszír, arámi, ótürk stb.) írások jelkészletével hozzák rokonságba. Ezért, nem meglepő, hogy a magyar rováskutatók többsége – így szerzett adatok alapján – azt a vélekedést erősíti, hogy a „kárpátiai” rovásírás egyfajta következménye, szerves elágazása a közel-keleten kialakult írásoknak.

Megjegyzés:

Az ilyen „folytonosság kimutatására irányuló törekvés” nagyon hasonló a régi krónikák történelem-szemléletéhez, amelyek a népeket a „bibliai ősök” leszármazottaiból próbálja eredeztetni.

Ugyanakkor, az utóbbi 4 évtizedeiben jelentős régészeti kutatások folytak a Dnyeper-Volga-Kaukázus közti kazár, ugor, türk, bolgár területeken; és az ottani rovásszerű írásleletek megfejtésére. Különösen az orosz és bolgár kutatók értek el komoly eredményeket a dunai bolgár és alán írásemlékek értelmezésében. Így, mára már egyre több adat áll rendelkezésre a dunai, doni, volgai, kubáni, kaukázus-menti területeken talált rovásszerű írások jelkészletéről [13-16]. Hasonlóan, egyre több adat érhető el a pireneusi (ibéri, kelta-ibér), appennini (ős-itáliai) és adria-menti írásokról is [11-12]. E kutatások eredményei sok hasznos adattal szolgálhatnak, és a „kárpátiai” rovásírás eredetét és fejlődését más megvilágításba helyezhetik. Meglepő, hogy ezekről a hazai rováskutatók vagy nem tudnak, vagy „nem akarnak tudomást venni”…

Megjegyzés:

Az előbbi tudományos eredmények arra utalhatnak, hogy a „kárpátiai” rovásírás ős-európai eredetű, saját fejlődéstörténettel rendelkezik, és a közel-keleti írások is csak részben hathattak rá. Ezért, az sem zárható ki, hogy a „kárpátiai” rovásírás – talán – egy olyan ősi európai írás maradványa, amely már a gyakran hivatkozott közel-keleti írások előtt formálódhatott, a Vinca-tordosi kultúra idejében (i.e. 5-3. évezred környékén).

Rovásszerű írások

A történelem előtti és ókori világból többféle eurázsiai rovásírás-változat ismert. Általában olyan területekről, amelyek kívül estek a nagy ókori birodalmak hatalmi „kisugárzásaitól”. Egyfajta ősi írásmaradványok. Olyan területeken maradhattak fenn, ahol az ősi népességek és kultúráik viszonylagos védettséggel fennmaradhattak (Skandináv területek, Pireneusok, Alpok, Kárpátok, Balkán-hegység, Kaukázus, Urál és Altáj, eurázsiai erdős és folyómenti mocsárvidékek stb.). Amely területeket a hódító birodalmak nem voltak képesek teljes mértékben „kulturálisan annektálni”. Bizonyos időszakokban megfigyelhető egyes rovásszerű írások szétterjedése nagyobb területeken, amennyiben az ilyen kultúrájú népességnek megadatott a terjeszkedés (például: hun, bolgár, türk, kazár, normann térhódítás).

Megjegyzés:

A rovásszerű írások területi elterjedése rendkívül hasonló az utolsó jégkorszak után kialakult eurázsiai „Vénusz-figurás” Solutrean és Epi gravetti kultúrák csomóponti elhelyezkedéséhez (Pireneusok, Alpokalja, Kárpátok, Krím). Valamint - a jéghatár visszavonulását követve - az onnan északabbra és keletebbre vándorló népességek kulturális területeivel (Skandinávia céli része, Balti-tenger partvidéke, Urál-Altáj-Szaján vidéke). Vagyis, azokon a területeken, amelyek életteret biztosítottak az i.e. 40-35. ezer évvel ezelőtt Eurázsiába bevándorolt népességeknek, és azok későbbi leszármazottaiknak. Másképp fogalmazva, e területek egyezést mutatnak az akkori eurázsiai népességek genetikai jellemzők szerinti elterjedésével (Y-DNS = R1a, I; mtDNS = HV, U5). Közérthetőbben = az ős-eurázsiai cro-magnoni embertípus lakhelyeivel, vadászó-halászó-gyűjtögető területeivel.

Az ismert rovásírásoknál két fő sajátosság figyelhető meg.

Az önálló hangjelöléses írásmód általában a hangokat önállóan jelöli (skandináv, kárpát-medencei gót, bolgár, szláv, markomán stb.). Az ilyen írásokra jellemző, hogy a mássalhangzók jele általában független a hozzá kapcsolódó magánhangzótól. Általában ott formálódtak, ahol a rovás = többnyelvű, nyelvjárásában jelentősen különböző népesség írásaként szolgált.

A magánhangzó-függő jelölés - a nyelvileg homogénebb (hasonló nyelvű) - népességek között terjedt el, ahol a magánhangzó+mássalhangzó kapcsolatok stabilak voltak. Ezáltal, lehetőség volt az érthetőséget nem zavaró össze-vonásokra, (ibériai; némely bolgár, türk-jenyiszeji, kaukázusi). Ezeknél jellemző, hogy a mássalhangzó jelét a hozzákapcsolódó magánhangzó is formálja, vagy megfigyelhető a konkrét magánhangzó+mássalhangzó kapcsolatot kifejező önálló rovásjelek elterjedése.

Természetesen, minkét rováscsoportnál megfigyelhetők bizonyos átfedések, amelyek a leggyakrabban használatos hangkapcsolatok „írástakarékos összevonásakor” érzékelhető.

Megjegyzés:

A különböző rovás-szerű írásoknál gyakran megfigyelhetők hasonló írásjelek. A jelek hasonlósága nem feltétlenül utal rokonságra. De vélelmezhető kapcsolat, ha hasonló jelek = hasonló hangokra utalnak.

Folytatás a következő füzetben…

<<<	vissza a főoldalra