Aranyszarvas Füzetek DENTIA, BEREKA, LEVÉDIA, ALTEKUZA, ERDEL… Témakör: MAGYARSÁG ŐSHAZÁI

14. szám 2011. év

<<<	vissza a főoldalra

Figyelem!

Az itt közzétett dokumentumok elektronikus formában szabadon másolhatók, terjeszthetők, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használhatók.

Minden más terjesztési/felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni!

Ezt a copyright szöveget a terjesztett dokumentumban mindig fel kell tüntetni!

Farkas László (Remete)

Magyarság őshazái: 2. rész

DENTIA, BEREKA, LEVÉDIA, ALTEKUZA, ERDEL…

Elméletek, kutatások, eredmények, következtetések…

Szöveggyűjtemény korabeli krónikák és tudósítások felhasználásával.

Dentia (Doni magyar, Dentu-magyar, Dentia, Bencia)

Don környéke: mentén valamikor ugorok éltek (mescser, muroma, moksa), délebbre: kazárok.

Don-folyó nevei: Tan (ó-görög, csuvas), Ten (kipcsak, türk, adyge), Tin (ótörök) Danu (szkíta), Don (szláv, tatár, török), Din, Den, Dun (helyi ugor-szláv tájszólás).

Utiguria: Don környéki ugorok és bolgárok lakhelye.

Tudósítások, leírások

Abu Sa'eed Gardizi (perzsa történész) „Zain AL-Akhbar” című gyűjteményében (1053. körül) írja:

„A bolgárok és iszkilek birtoka között, amely szintén a bolgárokhoz tartozik, található a madjar terület. Ezek a madjarok, (egyik) türk törzs… vezetőjük neve kende… a fő uralkodójuk… az ügyeket irányítja dzsula… madjarok azt teszik, amit dzsula parancsol. Hozzájuk tartozik a síkság, az egész legelővel borítva…

Hatalmuk kiterjed a Fekete-tengerhez… két folyó között laknak… télen visszatérnek a folyóhoz, ahol halászattal foglalkoznak és ezen élnek… az egyiket Etil-nek [Don vagy Volga?], a másikat Dunának nevezik. … Az a folyó, amelyik a madjar jobb oldalán van, a szlávok országa mellett folyik el és onnan a kazárok országához.”

Anonymus (magyar királyi jegyző, krónikás) „Gesta Hungarorum” című krónikájában (1200. körül) ezt írja:

Szcítia tehát igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernak hívnak. Kelet felé határa az északi tájtól egészen a Fekete-tengerig terjed.

Mögötte pedig ott van a Don nevű folyam nagy mocsaraival, ahol szerfölött bőven találni nyestet, úgyhogy nemcsak a nemesek és alrendűek ruházkodhatnak vele, hanem a gulyások, kanászok és juhászok szintén díszes ruházatot hordanak azon a földön.

Rashid-al-Din Hamadani (perzsa orvos, történész) „al-Jami Tawarikh”című krónika-gyűjteményében (1310. körül) megemlíti a kelet-európai magyarokat:

„És a kán áldásos tekintete elmerengett azon, hogy Batu, Mönghe kán és Güyük kán hercegek más hercegekkel és naglétszámú sereggel vonultak a kipcsakok [tatárok], oroszok, bular [nyugati bolgár], madzsar, baskird [volgai türk], az ászok [alsó-volgai bolgárok] területére, Szudak-ba és környékére és mindet legyőzték; és készülődtek. … Az említett öt irányba indulva, a hercegek meghódították a baskírok, madzsarok és szaszanok [alánok] területeit, megfutamították uralkodóikat, királyukat, a nyarat Tisza-folyónál töltötték.”

Antonio Bonfini (itáliai költő, történetíró) „Rerum Hungaricum Decades” című majd ezer oldalas krónikájában – eltérő véleményeket is közzétéve így ír (1497-ben) a magyarok „maradványairól”:

„Pius pápa… a szentséges atya tanúságra hív egy veronai polgárt, aki azt mondta, hogy amikor a Don forrásánál járt, ott magyarul beszélő népre bukkant. A mi isteni Mátyásunk [Mátyás király] szarmata [kelet-európai] kereskedőktől értesült erről, követeket és kutatókat küldött oda, hogy a rokon népet, ha lehet, átcsábítsa a folytonos háborúságtól meglehetősen elnéptelenedett Pannóniába, ami ugyan eddig nem sikerült, de ha megéri, bizonyára megvalósul.”

Patrick Gordon (skót származású orosz cári tábornok) naplójába (1691. körül) ezt jegyezte:

„Magyarország egykor hatalmas és virágzó hatalom volt, északon a Kárpátok hegyei, keleten a Fekete-tenger, nyugaton Moravia és Ausztria, délen Szerbia, Bosznia és Bolgária határolta, sőt ezek az országok valamikor a fennhatósága alá tartoztak. Jelenleg magyarok lakják, egy nép, hunok és avarok, vagy ugorok, akik a Volga-folyó közelében éltek; ez egy terület, amelyet máig Jugoriának neveznek, ezt a titulust használja a Moszkvai cár is (címei felsorolásában). „

Madzsar Tahiri című török történeti adatgyűjtemény (1740-ben) így ír a magyarok királyáról:

Az Itil [Volga] folyó és Ten [Don] folyó között elterülő tágas pusztaságon, mely Dest-i Kipcsak [Kipcsak Sztyepp] néven ismeretes, felütötte sátrait, és egy évig az említett területen nomadizált. Azután az említett nép, mely tízszer százezer lelket számlált, átkelt a Ten -folyón, és behatolt Avrupa [Európa] országaiba.

Johann Erich Tunmann (svéd történész) a krimi kánságról írt művégen (1777-ben) ezt írja:

„… Innen (Krímből) a bulgárokkal együtt elfoglalták a Don és Dnyeszter közti területet. Majd, egy részük visszatért Ázsiába és a Kercsi-félszigeten élő gótokat kényszerítették, hogy vonuljanak át a Tama-félsziget oldalára, ahol nekik helyet biztosítottak a letelepedésre. Azokat a magyarokat, akik ettől az időtől a Krím síkságain vándoroltak, aulciagri-nek vagy ulcinguri-nak neveztték.”

Bereka (Berda-Dnyeper köze, Belar-földje, Keleti Nogaj)

Bereka: Bereka folyó (Donyec mellékfolyója) környékén lakók, Belgorod és Sarkel között.

Belár: Bylar, Bolhar (volgai-bolgár városok), Belaja vezsa (Sarkel), donyeci Belgorod).

Dula: Dulu (Dulo, Duklat) ősi alán törzs.

Kézai Simon (krónikaíró, pap, jegyző) „Gesta Hunnorum et Hungarorum” krónikája így ír (készült 1283-ban):

A Meotis vidéke Perzsia földjével szomszédos; egyetlen gázlót kivéve mindenfelől tenger fogja körül, folyói nincsenek, de bővelkedik füves területekben, erdőkben, halakban, madarakban és vadakban; a be- és kijárás azonban nehézkes. A meotisi mocsarak közé mentek tehát, és öt évig el nem mozdultak onnan. Mikor a hatodik esztendőben kijöttek, a pusztaságban véletlenül a Bereka-fiak feleségeire és gyermekeire bukkantak, akik férfiak nélkül sátoroztak, s éppen a kürt ünnepét ülték és zeneszóra táncot jártak. Jószágaikkal együtt gyorsan elragadták őket a Meotis ingoványaiba. A vízözön után ez volt az első zsákmány. Történt pedig, hogy ama küzdelemben ama gyermekek között az alán fejedelemnek, Dulának két leányát is elfogták, egyiküket Hunor, a másikat Magor vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól származtak azután az összes hunok, illetve magyarok.

Kálti Márk (magyar krónikaíró, ferences rendi szerzetes, egyházi tisztségviselő) a „Chronicon pictum” elnevezésű krónikájában (készült 1360. körül) ezt írja:

Meotis tartománya pedig Perzsia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kívül mindenfelől tenger övezi körül; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővelkedik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bemenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanul maradtak.

Hatodik évre tehát kimenvén véletlenül, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyáztak, s gyermekeikre bukkantak, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba hurcoltak. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vette nejül. S ezen nőktől vették eredetüket minden hunok és magyarok.

Johann Erich Tunmann (svéd történész) a krimi kánságról írt művégen (1777-ben) ezt írja:

„Kimmerek, szkíták, szarmaták (jazigok és roxolánok), gótok, hunok, magyarok és bolgárok, és leszármazottaik; türkök, bulgárok és berendek, besenyők, komanok, tatárok és velük egyidejűleg némely kananok éltek itt egymás után, és itt vándoroltak. … Innen [Krímből] a bulgárokkal együtt [a magyarok] elfoglalták a Don és Dnyeszter közti területet. Majd, egy részük visszatért Ázsiába és a Kercsi-félszigeten élő gótokat arra kényszerítették, hogy vonuljanak át a Tama-félsziget oldalára... Azokat a magyarokat, akik akkor a Krím síkságain vándoroltak, aulciagrinek vagy ulcingurinak neveztték.”

Levédia (Dnyeper-Bug köze, Lybid)

Lybid: Dnyeper és Libid-folyó közti kiemelkedő szárazulat, Kijev környéke (Ugor-hegynél).

Bíborbanszületett Konstantin (bizánci császár, tudós) írásának tulajdonított „De Administrando Imperio” című tudományos műve (952. körül) így ír erről a területről:

„A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levedíának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívták. Ezen a helyen, az imént említett Levedíában folyik a Chidmasz folyó, melyet Chingilúsznak is neveznek. De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünak nevezték… Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre…”

Nyesztornak tulajdonított (1118. körüli) kijevi „Elmúlt idők krónika” így tudósít:

„6406. évben [898. körül]. Ugorok elvonultak Kijev hegye mellett, amelynek mostani neve Ugori [hegy], a Dnyeperhez érkeztek és zsákmányoltak; úgy vonultak, mint a polovecek.

6423. évben [915. körül]. Először jöttek besenyők Rusz földjére…

És a besenyők elvonultak a várostól [Kijevtől]; de nem lehetett a lovakat itatni: mert a besenyők a Lybedinél megálltak. És a kijeviek Szvjatoszlávhoz küldtek, ilyen üzenettel: „Herceg, te idegen földet keresel, és azért küzdesz, miközben minket majdnem rabságba vetettek besenyők, ahogy anyádat és gyermekeidet is. Ha nem jössz, és nem védesz meg minket, úgy minket rabságba vetnek. Tényleg nem sajnálod saját uradalmadat, idős anyádat, gyermekeidet?” Ezt hallva, Szvjatoszláv kiséretével lóra pattant, és visszatért Kijevbe; üdvözölte anyját és gyermekeit, és együttérzett velük abban, amit a besenyők miatt átéltek. Majd harcosokat gyűjtött, a besenyőket elkergette ki a sztyeppére, és beköszöntött a béke…

Vlagyimir is győzedelmeskedett a hadjáratban, neki is volt felesége: Rogneda, akit Lybedihez költöztetett, ahol mostanság Predszlavino települése található, és akitől négy fia született...”

Altekuza (Bug-Duna köze, Etil-kuzu)

Bíborbanszületett Konstantin (bizánci császár, tudós) írásának tulajdonított „De Administrando Imperio” című tudományos műve (952. körül) így ír erről a területről:

„A besenyők helyét, amelyen abban az időben a türkök laktak, az ott levő folyók neve szerint hívták. A folyók a következők: első folyó az úgynevezett Baruch [Dnyeper], második folyó az úgynevezett Cubu [Bug], harmadik folyó az úgynevezett Trullus [Dnyeszter], negyedik folyó az úgynevezett [Brutus] Prút, ötödik folyó az úgynevezett Seretus [Szeret]. …

Amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették és földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét. Miután pedig a türkök visszatértek, és földjüket ilyen pusztán és feldúlva találták, letelepedtek arra a földre, melyen ma is laknak, s amelyet, mint mondottuk, a folyók fenti elnevezése szerint neveznek. Azt a helyet pedig, amelyen a türkök korábban voltak, az ott keresztülmenő folyó nevéről Etelnek és Küzünek nevezik, s mostanában a besenyők lakják. A türkök pedig a besenyőktől elűzetve, elmentek és letelepedtek arra a földre, amelyen most laknak [Kárpát-medencébe]… Első fejük az Árpád nemzetségéből sorban következő fejedelem, van két másik is, a jila [gyula] és a karcha [tarkan=tárkány], akik bírói tisztséget viselnek; de van fejedelme minden törzsnek is.”

Johann Erich Tunmann (svéd történész) a krimi kánságról írt művégen (1777-ben) ezt írja erről a területről:

… Amikor ezek a világhódítók [hunok] Attila halála után elvesztették más területeiket, egy ideig e területen tartózkodtak [Dnyeszter-Duna köze], amelynek a Hunnivar nevet adták…

Miután egymás után betelepítették a kimmerek, szkíták és a szarmaták (jazigok), i.e. 506. környékén a géták szálták meg Berebiszt vezetésével. De halála után ismét hatalmukba kerítették a szarmaták, azután az alánok, gótok, hunok, antok, magyarok és bulgárok, azok maradványai a berendek, besenyők, komanok és, legvégül mongolok és tatárok.

I. F. Blaramberg (orosz tábornok, térképész) „Description historique, … du Caucase” című történelmi, térképészeti statisztikai, etnográfiai és katonai leírásában (1848-ban) ezt közli:

„Az ország, ahol akkortájt [9. században] az ugorok éltek, a Bug és Duna folyók közt terült el és Altekuzá-nak nevezték; amely a kazár területtel érintkezett, de kiterjedt nemcsak Észak-Kaukázusra, de a hegyi területek egy részére is, és elérte a Kaszpi-tenger nyugati partvidékét. Ez az utalás a kabarokról egybevág a cserkesz hagyományokkal, megerősítve, hogy valamikor a Krím-félszigeten éltek, megalapozva azt a feltevést, hogy ezek a legendák [azokról] a kabardinekről szólnak, akik kazár eredetű törzsek lehetnek, ugyanis a kozák szót - a cserkesz szótár szerint - nagyon gyakran használták a khazár vagy khozár szó helyett.”

Erdőelve (Erdel, Erdély, Szikilia, Geobitzas = ágas föld, erdőeleje)

Herodotosz Halicarnassus (görög történés, író), történeti gyűjteményében (i.e. 480. körül) ezt írja:

„Attila fiait [Attila halála után]… sürgették, hogy a népeket egyenlően osszák ki egymás közt, és a harcos királyokat a népeikkel osszák szét, mint családi birtokot. Végül,… a gepidák győzedelmeskedtek…

Amikor Ellac-ot megölték, megmaradt testvérei a Pontus-tenger partvidékére menekültek … Ernak, Attila kisebbik fia a követőivel úgy döntött, hogy Kis-Szkítia [Duna-delta] távolabbi területére költöznek,… [mások] Dáciába, a Duna-mentére.”

Anonymus (magyar kiráji jegyző, krónikás) „Gesta Hungarorum” című krónikájában (1200. körül) így írja le a magyarok bevonulásait:

„…Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen tovább lovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort.

Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak. A Körös folyón a Szarvas-halomnál átúsztattak s onnan továbblovagolva a Tekerő vize mellett ütöttek tábort.”

Kézai Simon (magyar krónikaíró, pap, jegyző) „Gesta Hunnorum et Hungarorum” címen ismert króniája (készült 1283-ban) ezt írja a magyarok bejöveteleiről:

„Maradt volt még a húnokból 3 ezer ember, kik a krimhildi csatából futással menekűltek, kik is félvén a nyugoti nemzetektől… Árpád idejéig a Sziklamezőn maradtak… s ott magokat nem húnoknak hanem székelyeknek nevezték…

Ezen székelyek ugyanis a húnok maradványai, kik midőn megtudták, hogy a magyarok Pannoniába másodszor visszajöttek, a visszatérőknek Ruthenia határszélein eléjök menének s Pannoniát együtt meghódítván abba részt nyertek, de nem a pannoniai síkon, hanem az oláhokkal együtt a határszéli hegyek közt kaptak osztályrészt. A honnan az oláhokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják.”

Kálti Márk (magyar krónikaíró, ferences rendi szerzetes, egyházi tisztségviselő) a „Chronicon pictum” elnevezésű krónikájában (készült 1360. körül) ezt írja a „honfoglalásokról”:

„Attila halála után tehát fiai és a hunok egymást öldösték le… A hunok közül még vagy 3 ezer férfi maradt életben… s mert féltek a nyugati népek váratlan támadásától, … bevonultak Erdeelewbe [Erdélybe]. Nem magyaroknak, hanem… székelyeknek hívták magukat… Ezek a székelyek tehát a hunok maradékai, és a magyarok másik részének visszatéréséig a már említett mezőn tartózkodtak. Amikor tehát megtudták, hogy a magyarok ismét visszatérnek Pannoniába, Rutheniába elébük siettek, és együtt hódították meg a pannoniai térséget. Ennek meghódítása után azonos jogon kaptak részt belőle, de a magyarok kívánságára nem a pannon síkságon, hanem a határ menti hegyvidéken a vlachokkal együtt kapták meg a részüket.

Antonio Bonfini (itáliai költő, történetíró) „Rerum Hungaricum Decades” című krónikájában írja (1497-ben):

„Attila halála után meghasonlás támadván…[Durik] kénytelen a hunokkal együtt Szkítiába visszahúzódni. Ernák… Aladár és a germánok egypár hunnal meg Attila seregének némi maradványaival megmaradtak Pannóniában...

… a hunok nem űzettek ki teljesen Pannóniákból…hanem eltávoztak Dácia távolabbi részére, amelyet Erdélynek nevezünk.

… A hunok [magyarok] tehát öregeik ösztönzésére, az ottmaradtak levelein meg emlékeiken felbuzdulva elhatározzák, hogy újból kivonulnak a félreeső, kietlen Szkítiából, és fölkeresik a rokonaikat…

Azt mondják, hogy sok székely, aki Attilával Dácia külső, most Erdélynek nevezett területét foglalta el, és azt máig lakja, amikor meghallotta, hogy a rokonok megérkeztek, elébük sietett a roxolánokhoz és a hamaxobiusokhoz, akiket most ruténoknak és russzoknak nevezünk.

Sebold von Pibrach, ismertebb nevén: Mahmud tercümán (bajor diplomata, I. Szulejmán szultán tolmácsa) „Tarihi Üngürüsz” című krónikájában (1545-ben) ezt írja:

„Amikor [Attila] a király eltávozott ebből a világból, Kaba és Aladorinusz nevű fiai a szultanátus miatt azonnal ellenségekké és ellenfelekké váltak…. Mivelhogy Kaba vereséget szenvedett és elmenekült, Pannonija tartománya a nimcse [német-germán] pártiaké lett… Mivel a trón és a korona Aladorinuszt illette volna… ezért őt Erdel [Erdély] tartománya bánjává nevezték ki. Abban az időben, az ő népét Szikulinak [székelyeknek] hívták… A krónikások elbeszélése szerint [Árpádék] azzal a feltétellel vonultak az országon keresztül, hogy egyetlen embernek sem okoznak kárt vagy veszteséget. Ezzel az ígérettel Árpád fővezér egy nap onnan [a halálról] elvonult, és épségben, rendben átvonult a kán tartományán… Amikor Árpád szerdár és a többi kapudán Erdelt elfoglalták, ott hosszú ideig éltek és uralkodtak. Közben Üngürüsz tartományát alaposan szemmel tartották, minden állapotát és tulajdonságát kifürkészték.

… Mint ahogy már elbeszéltük, Erdelben volt egy törzs, mely szikuli néven volt ismeretes.”

Madzsar Tahiri című török történeti adatgyűjtemény (1740-ben) így ír a magyarok királyáról:

„[Attila] Két fia, Csaba és Aladár között a királyság öröklése miatt viszály támadt, és a madzsar nép két pártra szakadt… A két királyfi pártja között végül is harcra került a sor… A madzsar nép többsége elpusztult… Csaba királyfi seregéből az öldöklés után mintegy 15 ezer madzsar maradt, akik elhagyták Madzsarisztánt, és visszatértek ősi hazájukba, a Nagy Sztyeppre. … Aladár királyfi pedig a csatában elesett, seregének maradványai, az öldöklés után mintegy 3 ezer madzsar… Erdel [Erdély] országának egy részébe húzódott, és letelepedett. Ezután madzsar nevüket is megváltoztatták, a szekel [székely] nevet vették fel.”

Kárpát-medence (Avaria, Iuggoria, Vegria, Ungaria, Hungria, Hungaria, Ouggoria)

Bíborbanszületett Konstantin (bizánci császár, tudós) írásának tulajdonított „De Administrando Imperio” című tudományos műve (952. körül) így ír erről a területről:

„Ezek az Isztrosz folyó menti emlékek és elnevezések, ami pedig ezektől felfelé esik, ahol Turkia egész szállásterülete van, azt mostanában az ott folyó folyók nevéről nevezik el. A folyók ezek: első folyó a Timeses [Temes], második folyó a Tutes [Tytel=Bega], harmadik folyó a Moreses [Maros], negyedik folyó a Crisus [Körös], és ismét egy másik folyó a Titza [Tisza]. A türkök közelében vannak keleti oldalon a bolgárok, ahol őket az Isztrosz folyó választja el, amelyet Dunának is neveznek, észak felé a besenyők, nyugatabbra a frankok, déli irányban pedig a horvátok… Türkök élnek a Duna másik oldalán Morávia földjén, valamint a Duna és Száva folyó közötti részen.”

Nagy Lengyel Krónika (készült 1273. körül) így emlékezik meg a magyarokról:

„Vengerek egy Vrka [Wkra] nevezetű folyóról kapták nevüket, amely abból a nagy tóból folyik az Északi-tengerhez, amelynél most Przemyslav város fekszik. Azután… a vengerek feleségeikkel és gyermekeikkel visszatértek a pannonok földjére, ahonnan eredtek, és ott végleg letelepedtek…”

P. P. Svin’in (orosz történész, geográfus, író, gyűjtő) Besszarábia területének leírásakor (1830. körül) ezt írja:

„… a római hódítók részben visszaszorultak… míg a többi népek… egymást kiszorítva, elhagyva lakhelyüket és végül állandó lakhelyet választottak, név szerint: gótok Germániában, szarmaták és szlávok Illyriában, hunok vagy magyarok Pannóniában, végül a bolgárok alsó Myziában, Duna túloldalán, a mai Bulgáriában.”

Zárszó

A korabeli krónikák és tudósítások (amit a Kárpát-medencei köznép genetikai és kulturális sajátosságai is megerősítenek) arra utalnak, a magyarság nem egy adott helytől és nem a hivatalosan elfogadott „honfoglalás” időszakában vonult Árpád vezetésével a Kárpát-medencébe. Hanem, hogy több hullámban, különböző területekről és eltérő időszakokban érkeztek mai lakhelyükre. Arra, hogy a magyarok azért maradhattak fenn nyelvükben és kultúrájukban, mert a Kárpát-medence népességében „Ők voltak többségben”. Ez tény!

A magyarság származás-történetében az alapvető kérdés nem az, hogy történelmi időkben honnan és mikor jöttek Kárpát-medencébe. Mert ez már a „második utáni felvonás” a magyarság történetében. Hanem a lényeg: az „első és második felvonás”. Vagyis: mielőtt a krónikák és tudósítások a „honfoglalásokról vagy visszatérésekről írnak”: azelőtt hol voltak, hogy kerültek oda: ahonnan visszatértek a Kárpát-medencébe.

A keleti gótok eljutottak Skandináviából a Fekete-tengerig, majd onnan a Balkánra. Oda, ahonnan több tudós szerint több ezer évvel előtte északra vándoroltak. Hasonlóan, a magyarok egykor a Kárpát-medencében éltek, onnan részben eljutottak a Volga-Urál közti területekig, és a Fekete-tenger partvidékére, ahonnan a többségük több hullámban visszatért a Kárpát-medencébe.

Sokak számára azért elfogadhatatlan a finnugor származás-elmélet, mert a genetikai hasonlóságok nem meggyőzőek. Viszont, a finnugornak nevezett népek nyelvében egyértelműen kimutatható bizonyos nyelvrokonság. A tényeket másképp értékelve - vagyis „talpára állítva” - a finnugor népek kapcsolata érthetőbbé válik. A korabeli tudósítások arra utalnak, hogy nem a magyarok szakadtak ki a finnugor nyelvi közösségből, hanem: a Kárpát-medencéből északabbra és keletre vándorló kárpáti (gravetti) népességből szakadtak le a nyelvrokonaiknak tartott népességek. Akik, nem tértek vissza a Kárpát-medencébe, hanem keveredtek más népességekkel. Ezt a nyelvet beszélő népességek arányai, az idegen nyelvi hatások, genetikai-kulturális adatok és a helynevek elterjedései is igazolják.

Megjegyzendő, hogy „nyelvrokonság” gyakran távol áll a genetikai és származási rokonságtól. Ugyanis, gyakori a nyelv-átvétel (lásd, a régi gyarmati területeket). Volt, ahol a hódítók kötelezővé tették saját nyelvüket (amelyet a köznép nyelve idővel átformált). Volt, ahol a hódítók feloldódtak a helyi népességben, átvéve az alárendeltek nyelvét (azt gazdagítva saját szavaikkal). Arra is találunk példát, hogy egy népcsoport – elszakadva népétől – megőrzi saját nyelvét.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nép történelme: gyakran eltér az uralkodói réteg „hivatalos történetírásától”. Ezért, igencsak kétségesek azok a teóriák, amelyek a köznép eredetét az uralmat megszerző réteg eredetéhez próbálja igazítani. Ez olyan téves következtetés, mintha valaki a magyarság germán eredetét próbálná igazolni arra hivatkozva: hogy része voltunk a Habsburg birodalomnak, és voltak Habsburg uralkodóink… tehát = „germánok vagyunk”.

Ha sikerül feltárni a tényeket és azokat tárgyilagosan értékelni, akkor: végre tudatosíthatnánk önmagunkban, hogy nem másodrendű jövevények vagyunk Európában. Hanem, régebb óta itthon vagyunk, mint szomszédjaink! És, nem lehettünk „primitívek vagy életképtelenek”, ha a magyarság még ma is itt él a Kárpát-medencében. Miközben „nagy népek” és „látványos birodalmak” tűntek el. Hiszen, éppen a mai létünk bizonyítja életképességünket.

Ne „ácsingózzunk” tehát kihalt „látványos” vérvonalak vagy letűnt birodalmak „rokonságai” után… hanem, bízzunk önmagunkban!

Vége

<<<	vissza a főoldalra